Rólad szól.
Készült: 2010. júniusában
A dán író, Sven Hassel, irodalmi és kultikus jelenségnek számít. Olvasói világszerte – és nem is kevesen – mély szeretettel fordulnak felé. Művei ma is százezres példányszámban kelnek el, és a közeljövőben Kína felé is nyitni készülnek. Hassel halhatatlanná tette a háborús regény műfaját: ötvenhárommillió eladott példány, ötven ország, huszonöt nyelv. Aligha lesz valaki, aki ebben a műfajban valaha is megközelíti ezeket a számokat. Akik Hassel könyvein nőttek fel, sosem felejtik el a hihetetlen történeteket a színes, vakmerő, gőgös és esendő katonákról, akik a Wehrmacht büntetőszázadában szolgáltak. Sven Hassel jelenleg Barcelonában él, és kilencvenhárom évesen vállalta ezt az interjút a norvég olvasók számára.
Mi késztetett egy tizenkilenc éves dán fiút arra, hogy a harmincas évek végén a német hadseregbe jelentkezzen?
Akkoriban Dániában szegénység és munkanélküliség uralkodott. Ezek a körülmények vezettek oda, hogy belépjek a Wehrmachtba. Észak-Sjællandban, Fredensborg kisvárosában születtem és nőttem fel, így Németország nem volt messze. Egyetlen vágyam az volt, hogy valahogy túléljek. A nagy gazdasági válság idején a kilátástalanság szinte tapintható volt, a jövő pedig nem látszott. A politika vagy az ideológia eszembe sem jutott. Utólag már nyilvánvaló, hogy Németország nem volt a legjobb választás, de ne felejtsük el: zűrzavaros idők voltak, a háború még nem tört ki.
Nem volt egyszerű külföldiként jelentkezni a német hadseregbe. A felvételhez német állampolgárság kellett, amit Hasselnek hat hónapjába telt megszerezni. De mindez csak a problémák kezdete volt… Egy év szolgálat után letartóztatták és dezertálás vádjával elítélték.
Ez bizonyára az egyik legsúlyosabb bűn volt a náci Németországban, főleg úgy, hogy időközben már német állampolgár voltál.
Igen, a szokásos büntetés a halál volt. Meglepetésemre engem nem végeztek ki – részben azért, mert külföldi voltam, részben mert az ügyész azt hangsúlyozta, hogy nők vezettek félre. De a tizenöt év börtön sem számított enyhe büntetésnek.
A Lenggries-i koncentrációs tábor örökre nyomot hagyott bennem. Ott semmit sem volt szabad, és a legkisebb vétséget is éhezéssel, brutális veréssel vagy halállal torolták meg. A szadista leleménynek nem volt határa. Láttuk, ahogy az emberek ezerféleképpen szenvednek és halnak meg. A kínzók kegyetlenségben is túl akarták szárnyalni egymást. Addig dolgoztunk, míg össze nem estünk a kimerültségtől, és olyan feladatokra osztottak be, mint a fel nem robbant gránátok eltávolítása – amit a hadsereg szakemberei sem mertek vállalni. Sokan megőrültek. A bitófa mindig készen állt: a kötelek ott lógtak, himbálózva a szélben. Az akasztófa képe örökre belém égett.
A Lenggries-i táborban, Bajorország északi részén született meg benne a gondolat: ha valaha túléli ezt a poklot, el fogja mondani az igazságot arról, amit látott. Később sokat beszélt arról, mit tett ez a fegyelmi rendszer az emberrel – és mit látott a háborúban.
Igen, ez egy fogadalom volt, amit magamnak és a bajtársaimnak tettem: hogy ha valaha túléljük, hozzájárulok ahhoz, hogy a történelem soha ne ismétlődhessen meg. Meg akartam mutatni, milyen borzalmakat rejt a háború. Számomra ez egyfajta megtisztulás is volt – hogy feldolgozzam azt a terhet, amit a brutalitás és az értelmetlenség közvetlen közelről való átélése jelentett. Az a tudat, hogy egyszer majd mindezt elmesélem a világnak – a magam élményeit és másokét, a sötét humorral átszőtt, nyers, megrázó történeteket –, segített abban, hogy túléljem. Sok évvel később ezekből a tapasztalatokból születtek a könyveim.
Hasselt végül váratlanul elengedték Lenggriesből, és egy büntetőszázadhoz osztották be. Ez nem jelentett szabadságot, de legalább túlélte a tábort. Nem sejtette, hogy ami ezután következik, az egy még ördögibb fegyelem lesz – amit később tizennégy könyvben, részletesen, őszintén és bensőségesen írt le.
Prussziai (*porosz) módszerekkel képeztek minket a világ „legjobb katonáivá”, olyan kegyetlenséggel és terrorral, amit el sem lehet képzelni. A tisztjeink egy falka üvöltő ördögként viselkedtek, mindig találtak ürügyet a büntetőgyakorlatokra. Az ételünk nap mint nap ugyanaz volt: híg káposztaleves, és néha – ha szerencsénk volt – egy kanálnyi savanyúkáposzta is úszott benne.
A katonák gyakran gúnyolták a tiszteket – önmagában halálos provokáció –, és merész megjegyzéseket tettek a náci vezetőkre, magára a Führerre is. Porta, a berlini, különösen közel járt ahhoz, hogy egyszer végleg átlépjen a túlvilágra a száraz humorával és vakmerőségével. A korszak propagandájának ilyen nyílt kigúnyolása mindig a sors kihívása volt.
Ez legalább olyan veszélyes lehetett, mint maga a háború.
Igen, a hadbíróságig rövid út vezetett, de ez a beszédmód az életünk része volt. Egyensúlyoztunk a penge élén, de így tudtunk kiengedni. Ez volt a túlélés egyik módja, bár veszélyes.
Porta, az Öreg, Tiny, a Légiós, Barcelona Blom és a 27. páncélos büntetőezred többi társa… Közülük ki állt a legközelebb hozzád?
Az „Öreg”, polgári nevén Willie Beier, legalább tíz évvel idősebb volt nálunk, és asztalosként dolgozott Berlinben. A négy borzalmas év alatt, amit együtt töltöttünk, egyszer sem láttam megijedni. Az Öreg olyan volt nekünk, mint egy apa. Sokszor éreztem áldásnak, hogy vele kerültem egy tankba.
Ki élte még túl a háborút a csapatból?
Julius Heide az NDK hadseregében alezredes lett. Vele, a Légióssal és Tinyvel évekig tartottam a kapcsolatot. A Légiós és Tiny később belépett az Idegenlégióba, és végül egy veterán otthonban éltek. Mindannyian régen meghaltak már.
A háború után Sven Hassel orosz hadifogságba került, majd dán börtönbe, amiért a Wehrmachtban szolgált.
Melyik emlék maradt meg legélénkebben, és mire gondolt a jövőt illetően?
A legjobban az éhségre és az őrök brutalitására emlékszem. Amikor kiengedtek, az Idegenlégióba akartam belépni. Az életem addigra teljesen katonai mederben zajlott, így ez tűnt az egyetlen útnak. Aztán megismertem a jövendőbeli feleségemet, Dorthe-t, és miatta változtattam meg a döntésem.
Amikor írói pályám elkezdődött, álnéven kellett publikálnom. Az első könyvem, a Kárhozottak légiója tizenkét kiadónál is visszautasításra került, mielőtt 1953-ban végül megjelent. Azóta, ötvenhét éve, folyamatosan kapható Dániában.
Nem volt könnyű út, mire eljutottál a mai ismertségig.
A háború után, aki a német hadseregben szolgált, nehezen talált munkát, sokakat elbocsátottak emiatt. Ezért volt szükség az álnévre. Sokan ezt gyanúsnak tartották, de számos író döntött így a történelem során – semmi különös nincs benne.
Sven Hassel felesége, Dorthe, nemcsak ösztönző társa volt az írásban, hanem szerkesztője is.
Korábban semmilyen írói tapasztalatod nem volt. Hogyan dolgoztatok együtt?
Igen, a feleségem szerkesztőként és korrektoraként dolgozott. Én lediktáltam a szöveget, ő pedig legépelte. A fiam, Michael, minden nap iskola után elolvasta a gépelt oldalakat, és megjegyzéseket fűzött hozzájuk. A barátainknak is felolvastam, ők is segítettek véleményükkel. Egy könyv megírása két-három évig is tartott.
Amikor az első könyvem végül megjelent, a Mercedes-Benz koppenhágai részlegén dolgoztam menedzserként. 1957-ben azonban trópusi láz döntött le, ami teljesen legyengített. Nem tudtam dolgozni. A feleségem bíztatott, hogy írjak egy új könyvet, miközben orvost sehol nem találtunk Dániában, aki felismerte volna a betegséget. Végül Hamburgban találtunk egy kórházat, ahol felismerték és kezelték. Kevés pénzem volt, de Hamburg városa anyagi támogatást nyújtott – ezért örökké hálás leszek. Két hónap után visszatérhettem Dániába, meggyógyulva.
Családjával végül Barcelonában telepedett le, ahol könyveinek több mint a felét írta.
Miért épp Spanyolország, amikor Franco idején a könyveid be voltak tiltva?
Azért választottam Spanyolországot, mert Hemingwayt és Arturo Bareát olvasva beleszerettem az országba és a spanyol emberekbe. Hogy Franco rezsimje betiltotta a könyveimet, puszta véletlen volt. Több mint negyven éve élek Barcelonában, és soha nem bántam meg.
Sok olvasó várta – és talán még ma is várja –, hogy elérkezzen Berlin ostroma és a büntetőszázad végső sorsa.
Igen, az utolsó könyv a háború végét és a berlini eseményeket mesélte volna el. Már a címet is kiválasztottam: A dicsőséges vereség. Sajnos a korom és az egészségi állapotom miatt eddig nem tudtam befejezni… még.
Sven Hassel tizennégy könyvet írt. A tizenötödik lett volna a sorozat lezárása, ám nem készült el. Sven Hassel az interjú után két évvel, 2012-ben, 95 éves korában hunyt el Barcelonában.
(Interjú forrása: https://www.svenhassel.com/)
